Ahogyan a történelmi konstrukciók kapcsán (tehát arról, amit történelemnek gondolunk) érzékeltetni kívántam, vagyis, hogy ahány értelmező, annyi változat szorozva a befogadók számával, az nemcsak a bölcselkedő, humán „tudományok” esetében lehet az egyik értelmezése a körülöttünk lévő világnak. Mindannyian ismerhetjük a Kétszer kettő néha öt című filmet, melynek címe igazán nagy mértékben lesz segítségünkre az elkövetkezendő gondolatokhoz. Ugyanis való igaz (bár ilyet nem illik leírni), kétszer kettő néha öt…

Azért vélem fontosnak, hogy elkalandozva kissé a történelem vizeitől a „zavaros” természettudományok világába lépjek, mert ha megértjük, hogy még az egzakt kísérletek világa sem 100%-ig objektív és tényszerű, akkor talán könnyebb dolgunk lesz a múlt egyes (általunk szelektált) eseményeinek befogadásának szubjektív értelmezésével is. A történészeket sokszor éri ugyanis az a kritika, hogy nem képesek előre jelezni a világ menetét. Nem tud a történelem előremutató válaszokat nyújtani, így hasztalan, fölösleges; a leghelyesebb az volna, ha a történelem mondjuk szociológiává válna (kvázi természettudományosodna). Ez esetben egzakt módon lehetne prognózisokat adni arról, hogy az emberek mikor és hogyan ölik le egymást. Ezzel a fajta érveléssel kapcsolatban három problémát látok. Először is olyan, mint szociológia már létezik a tudományok nagy családjában, így fölösleges a történelemnek szociológiává válnia. Másodszor nem árt felidézni, hogy olyan, mint tudományos alapú jövőkutatás egy ideje létezik, vagyis újfent fölösleges a történelemnek változnia. Harmadszor, pedig elmondható, hogy még a szociológia sem képes előre jelezni olyan pontossággal, mint ahogyan elvárnák a történelemtől, pontosabban csupán olyan mértékben, mint a hűtőszekrényünk a konyhában (na jó ez csak vicc), vagy esetleg amennyire a meteorológusok. És akkor itt kapcsolódnak témánkhoz a természettudományok.

Egyik meteorológusunk nyilatkozta ugyanis egyszer, hogy a meteorológia akkor tudna teljesen pontos előrejelzéseket adni, ha Földünk minden egyes részecskéjének ismernénk a hőmérsékletét, a rá nehezedő légnyomást, stb. Erre a tudásra azonban az emberiségnek még pár évet várnia kell… Ezen, nyilvánvalóan, igen értékes információk birtokában ugyanis előre lehetne (állítólag) jelezni az időjárást; méghozzá pontosan. Azonban mit látunk nap, mint nap Máté Krisztina után a tévében? Bizony-bizony, modellezett valószínűség-számításokat, melyek nem száz százalékos előrejelzések (megjegyzem a meteorológusok védelmében, hogy a Földön még mindig ők a legjobbak ebben sportágban, ill. az elmúlt évtizedekben sokat javult az előrejelzés pontossága), amelyek úgy pár napig (5-6?, esetleg 10?) megállják a helyüket, de hosszútávon nem tudják megmondani, hogy hány fok lesz jövőre a születésnapodon. Valahogy így vagyunk a történelemmel, de még a szociológiával is. Amennyiben ismernénk minden ember gondolatait, ami nyílván feltételezi, hogy minden ember, minden agysejtjének (!) a működését „értjük” akkor tudnánk a meteorológiai példa alapján pontos előrejelzéseket adni az emberiség sorsával kapcsolatban. Vagy még akkor sem, hiszen a szabad akaratból eredő önálló döntéseket hogyan is tudnánk előre jelezni?

Ugyanakkor így vagyunk még jó pár természettudományi karon oktatott szakkal is. Csak egy-két példát említve: a biológia kapcsán az ökológia sem tud egzakt válaszokat adni, olyan kérdésekre, hogy egy adott területen belül hogyan reagál egy populáció egy külső vagy belső hatásra. Pontosabban nyilván ad valamilyen „egzakt” választ, de az is csupán egy modellből kiindult előrejelzés lesz, nem pedig az, ami konkrétan „történni” fog. Vagy ott van a fizika világa. A newtoni fizikában elvileg a kétszer kettő mindig négy, ahogy a matematikában is. De még ezekben a szélsőséges tudományos esetekben is (szélsőséges, mert lineáris világot ír le – vagyis, a kétszer kettő az négy), mint a klasszikus fizika és a matematika, csak azért beszélhetünk erről a fajta lineáris, ok-okozati, hatás-ellenhatás kérdéskörről, mert rájöttünk, hogy ezek az összefüggések léteznek. Olyan axiómákon alapulnak, melyeket bizonyítás nélkül fogadunk el az adott tudományos gondolkodás alapjainak. Newton előtt nem létezett gravitáció, nem volt; az emberek egyszerűen nem tudták mitől „esik” le az alma a földre. Newton után úgy tudtuk, hogy a gravitáció miatt esik az alma a földre (!), aztán arra is rájöttünk (lehet ez is Newtonhoz kötődik, nem tudom pontosan), hogy nemcsak az alma esik a földre, hanem a Föld (!) is esik az almára. Bármily furcsán hangozzék is.

Arról a nemcsak fizikához kapcsolódó megállapításról sem kívánok hosszan értekezni, hogy a megfigyelő (alany; szubjektum) hogyan és milyen befolyással bír a megfigyeltre (tárgy; objektum) – mindez igaz természet- és társadalomtudományokra egyaránt. A fizika világához kapcsolódik tovább a kvantumfizika létrejötte kapcsán számos olyan nyitott kérdés, melyre a newtoni (kétszer kettő mindig négy) fizika nem ad válaszokat. Azok megválaszolásához nemlineáris „gondolkodás” szükségeltetik; ld. a káosz-elméletekkel kapcsolatos értekezések, melyek közül James Gleick műve magyarul is olvasható.

Az eddig leírtak a klasszikus tagolás mentén haladtak; vannak természet- és humán tudományok. Manapság divatozik a társadalomtudomány elnevezés is, pont a természettudományok példájára hajazva. Vagyis , hogy bizony-bizony a szociológia, politológia vagy éppen a közgazdaságtan is pont annyira egzakt és ezáltal tudományos, mint a fizika, kémia, stb. De hol van a történelem? A történelem milyen tudomány?

Személyes kiindulási pontom, ha a fentiekből nem derült volna ki egyértelműen, az, hogy a természet és humán tudományok között nincsen lényegi különbség az előrejelzési képességüket tekintve, ill. nem is ez a fontos; ezáltal a történelmet, mint „tudományt” ért azon támadásoknak sincsen alapjuk, miszerint valódi tudománnyá kellene válnia, hogy előre tudjon jelezni. Szándékosan hagytam sután értelmezhető mondatként az előzőt, ugyanis mit jelezzen előre? Mi, emberek, azt se tudjuk eldönteni, hogy mi volt (ld. volt már pár történész vita az elmúlt mondjuk kétszáz évben), azt sem, hogy ma, a jelenben, mit akarunk (van, aki gyorsabban haladna, „reformálna”, van, aki ilyen-olyan lobbi érdekek miatt nem engedélyezné a teljes dohánytilalmat, van, aki csökkentené az adókat, stb.)… Hogyan tudnánk azt eldönteni, hogy a történelem mit mondjon meg a jövőről?

A természettudományok és a humán gondolkodás közötti különbségek relativizálását olvashatjuk ki John Lukacs Egy nagy korszak végén című esszéjéből is. Annak ellenére, hogy Lukacs elhatárolja magát a relativizálástól és a szélsőséges szubjektivizmustól. Jelen poszt gondolati kiindulópontja ugyanis nem más mit Lukács jelzett műve. Szerinte a nagy korszak, melynek a végén, vége fele járunk nem más, mint a mintegy elmúlt ötszáz év; akkor kezdődött, amikor a reneszánsz gondolat Európa-szerte elterjedt – ez nagyjából egybeesik a földrajzi felfedezések és a reformáció korával is. Ez a korszak pedig nem lenne más, mint a modern kor. Ennek a korszaknak járunk most a végén – de nem a posztmoderni értelemben – , melyet olyan gondolkodási panelek határoztak meg Descartes-től kiindulva, mint az objektivitás, tényszerűség, (tudományos) determinizmus vagyis, hogy a kétszer kettő mindig négy. Lukacs ezzel szemben azt fejtegeti, pont a kvantumfizikát segítségül hívva, hogy „P-szer Q nem mindig egyenlő Q-szor P-vel” (Lukacs, 2005. 158.)

Lukacs írói kézsége ebben a munkájában is messzemenően kidomborodik. Sőt, ezzel párhuzamosan, munkáját esszéként kategorizálja. Vagyis az olvasmányosság még ezen a téren is megjelenik. Ezen munka öt fejezetében szükség is van Lukacs ilyen jellegű képességére, ugyanis felváltva, vagy inkább vegyítve olvashatunk természettudományokról (elsősorban fizikáról) és humán bölcselkedésről abból a gondolatból kiindulva, hogy a szerző a gondolkodásról kíván gondolkodni. Tisztázza a „modern” szó jelentését, kitér az igazság-igazságosság problémakörre, a történelmi tudat kialakulására, a tudományos megismerés kérdésére, a tények tényszerűségére, stb. Számomra ugyanakkor az egyik legérdekesebb rész, amikor Darwinnak, Marxnak, Freudnak és Einsteinnek az utókorra gyakorolt tartós hatásáról értekezik, besorolva őket a determinisztikus modern gondolkodók sorába. Ez által jelezvén, hogy ők is valójában a Descartes-i világrend (mechanikus okság) alapjain alkottak. Ezen tudományos axiómák a következők: „A mechanikus okság három szabályt jelent. Először: hogy ugyanazok az okok – mindig és mindenhol – ugyanazokat az okozatokat váltják ki. Másodszor, hogy az ok és okozat ereje mindig egyforma. Harmadszor: hogy az ok mindig és mindenhol megelőzi az okozatot.” (Lukacs, 2005. 112). Felesleges Lukacs gondolatait citálni, ahhoz, hogy belássuk mennyire extrém szituációkban lehet csupán érvényes a mechanikus okság szentháromsága.  

Talán mindebből következően az lehet Lukacs könyvének legfontosabb gondolata, hogy az emberi szabad akarat az, amely meghatározza a körülöttünk lévő világot és a róla alkotott gondolatainkat. A szerző előszeretettel hivatkozik a Heisenberg-féle határozatlansági relációra, melyet a megfigyelőnek a megfigyeltre vonatkozó hatásával együtt fejteget (állítólag a kettő nem ugyanaz és nem összetévesztendő). Vagyis újfent összekapcsolódnak természet- és humán tudományok. Az emberek szabad akarata ugyanakkor a gondolkodás révén manifesztálódik világunkban. Lukacs esszéjének végkicsengése pedig felér egy kisebb fajta segélykiáltással, ugyanis azáltal, hogy az embernek megadatott a gondolkodás képessége azzal vissza is élhet. És valljuk be őszintén, eléggé az élet határain kezdünk meg minden új és új napot, mely határok feszegetése előbb-utóbb visszaüt ránk, emberekre. Lukacs maga egyébként a hit fontosságára hívja fel a figyelmet és a keresztény emberek feladataival fejezi be értekezését.

Mivel, használjuk a terminust, természettudományos ismereteim igen gyérek, kérlek titeket ennek figyelembevételére a poszttal kapcsolatos esetleges vélemények megszületése kapcsán. Ugyanakkor úgy vélem, és nemcsak a humán bölcselkedések során, hanem a világunkat meghatározó materiális megjelenések között is, hogy kétszer kettő néha öt…