Meglehetősen közhelyes a megállapítás, de maga a történettudomány is történeti jelenség - méghozzá olyan jelenség, amely éppen felívelő szakaszában van. Ez alatt azt értem, hogy mint John Lukács is kifejtette, a történelem iránti érdeklődés minden korábbi kornál jóval elterjedtebb és jellemzőbb. Eme érdeklődést azonban nem azok a művek elégítik ki, amelyeket a történész szakmunkának nevezne - megjelent és hallatlan népszerűségre tett szert a populáris történelmi ismeretterjesztés műfaja.

A későbbiekben még ki szeretnék térni eme "történelemhullám" egyéb jelenségeire is, de jelen posztban egy speciális ág, a történelmi film és dokumentumfilm egyes kérdéseit feszegetném, ha némileg felületes módon is. Felmerülhet a kérdés, érdemes-e összemosni a kettőt, hiszen az egyik deklaráltan csak szórakoztató célokat tűz ki maga elé, míg a másik nevéből kiindulva az "objektív"dokumentálást, ismertetést. Véleményem szerint a közös média főbb hatásmechanizmusai sokkal több közös pontot adnak eme két műfajnak, mint amennyire az előbbi különbségek elválasztanák őket - ha pedig a történelmi tudat ama elemét tekintjük, hogy hogyan alakul ki egy történeti személyiségről vagy eseményről a személyes vélemény, talán a népszerű fikciós ábrázolások szerepe még nagyobb. XIV. századi skót krónikákat értelemszerűen kevesebben olvasnak, mint ahányan látták Mel Gibson alakítását William Wallace szerepében, esetleg olvasták a film alapjául szolgáló regényt. Eme vizuális hódítással kapcsolatban azonban érdemes nem elfeledni néhány tényt.

Első helyen kell megemlíteni, hogy bár a legtöbb történelmi film esetében törekednek a történelmi hűségre, maga az alkotás sosem a történeti valóságot mutatja be (amennyiben létezik ilyen), hanem annak interpretációját. Ez természetesen minden történészi munkára is igaz, de a film médiumának sajátosságai és a tény, hogy legtöbbször eleve szakmunkák felhasználásával készül a film, még egy csavart ad a történetnek. A végtermék ugyanis egy háromszor (elsődleges források, szaktörténészi interpretáció, annak forgatókönyvbe illesztett feldolgozása) átértelmezett anyag a "történeti valósághoz" képest, amely inkább az elfogult forrásokra emlékeztet természetében - lévén a történeti elemeket a forgatókönyv prekoncepciójába kellett beilleszteni.

Második helyen érdemes megjegyezni azt is, hogy tökéletes történelmi hűség csak akkor létezhetne, ha tökéletes ismereteink lennének. Történelmi filmeknél igen népszerű kritizálni az ilyen tévedéseket, és ritkán jegyezzük meg, hogy éppen a vizualitás miatt sokkal nehezebb az ilyen hűség elérése két okból. Az egyik maga a médium természete: szövegben nem kell ismertetni minden apró részletet. A másik pedig inkább anyagi természetű: szövegben ábrázolni lényegében ingyen van, míg filmben minden egyes díszletelemet le kell gyártani valamilyen módon. Vagyis írásban jóval egyszerűbb rekonstruálni, mint vizuálisan. Egy szakmunkában leírhatjuk, hogy nem ismerjük egyes korok öltözködésének elemeit, egy filmben nem hagyhatunk üres helyeket, mindent ki kell tölteni információval. Ez igaz a dokumentumfilmekre is, azzal a kiegészítéssel, hogy egyes esetekben maguk a készítők csalnak egy kicsit a történelmi hűség kárára. Valószínűleg mindenki találkozott már azzal a jelenséggel, hogy egy jelenet többször is feltűnik például egy második világháborús dokumentumsorozatban. Ennek oka nyilván a megmaradt filmanyag szűkössége, de a narráció azt érezteti velünk, hogy a bevágott jelenet Okinava partjain készült - ha tíz perccel korábban még Peleliu megrohamozásánál is szerepelt.

Harmadik helyen érdemes kitérni az interpretáció problémájára. A történettudományban egyes jelenségek értelmezésére számos interpretáció vetélkedik, ha egy adott időszakban az egyik esetleg domináns is lehet. Ahogy korábban is említve volt, a történelem inkább konstrukció, mintsem rekonstrukció. Mindazonáltal egy szakmunkában a történész kitérhet - és ki is kell térnie - a saját konstrukciójának ellentmondó elemekre, versengő interpretációkra is, ha csak kritikai éllel is. Ugyanígy a történész egy eseménysorozatnál mondhatja azt is saját konstrukciójára, hogy az csak a legvalószínűbb, esetleg megadhat több valószínű forgatókönyvet is. A film, különösen a játékfilm, ilyen eszközökkel nem élhet, hiszen szilárd konstrukció nélkül szétesik a forgatókönyv - rendkívül kevés olyan film létezik, ami egyetlen rekonstrukció helyett bevallottan számos konstrukcióból építkezik. Hogy egy magyar példát hozzak, a mohácsi csata pontos menete régi kérdése a magyar hadtörténetnek, vetélkedő interpretációkkal a rendelkezésünkre álló igen kevés elsődleges forrás és a régészeti kutatások eredményeinek értelmezésére. Ha azonban valaki szeretne történelmi filmet forgatni, akkor kénytelen csak egyet megvalósítani a forgatás során ezekből, elvégre a néző igen furán meredne a vászonra, ha egymás után vagy egymás mellett két vagy három verzió peregne le.

Végül negyedik helyen érdemes megemlíteni, hogy a filmes megjelenítés a történettudomány egyes iskoláit és irányzatait különösen kedveli, míg mások egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy megjelenjenek a vásznon. A film szempontjából a mozgalmas, izgalmas jelenetek a legfontosabbak, amihez általában a konfliktusok szolgáltatnak jó alapanyagot, így a legtöbb történelmi film háborús alkotás, de legalábbis valamilyen grandiózus katonai vagy politikai eseményhez köthető. Ezért a történelmi filmek leginkább a hagyományosnak ágaknak nevezhető had- és diplomáciatörténelemhez köthetőek, az életmódtörténet vagy társadalomtörténet általában csak háttérelemként, az említett történelmi hűség építököveiként szerepelnek. Érdekes módon azonban az előbbiektől talán egyik legmesszebbre eső iskola, a mikrotörténelem is legalább ilyen jó alapanyagot kínál, hiszen az egyéni életpályákra koncentráló művek - pl. Martin Guerre története - esetében eleve adott a központi karakter és a történet. Mindazonáltal a társadalomtörténeti témákkal kapcsolatos filmek jelentős része igényel némi előzetes tudást a korral kapcsolatban, különben a film eme értelmezési rétege nem lesz észrevehető.

Röviden ennyi jutott eszembe a kérdésről, amihez csak annyit tennék még hozzá, hogy láthatólag a történelmi szemlélet elterjedése pont azokkal az irányzatokkal kapcsolatosan figyelhetőek meg, amelyek egyoldalú történelemszemléletét már a múlt század első felében is megkérdőjelezték újabb irányzatok. Ez nem azt jelenti, hogy előbbiek idejétmúltak vagy feleslegesek lennének, de túlzott dominanciájuk a népszerű történeti ismeretterjesztésben akár káros is lehet. Egyrészt sokak számára az szűrödhet le, hogy a történelem és a történettudomány csak afféle csaták és események felsorolása, amellyel éppen ezért felesleges is foglalkozni. Másrészt bekövetkezhet az ellentétes reakció is, mikor az előbbiekből következően pont ezekre szűkül le a történelem iránti érdeklődés - lásd például a technikatörténet és a csataleírások túlsúlyát a populáris második világháborús feldolgozásokban. Ezenkívül ne feledjük, hogy a meggyőző vizuális interpretációk sikere azzal is fenyegethet, hogy idővel eltűnik, esetleg meg sem jelenik az a kritikus szemlélet, ami a történettudomány sajátja. A történelmi interpretációk ilyetén, akár politikai felhasználása azonban már egy másik poszt témája.