Jelen posztban kedvcsinálót szeretnék nyújtani Szekfű Gyula Három nemzedék című írásához. Egész pontosan ahhoz, hogy minél többen olvassuk el Szekfű ezen munkáját. Miért érdemes levenni a polcról a jó öreg Három nemzedéket? Először is azért, mert ez a jó öreg Három nemzedék Azaz ez egy olyan munka, amit sok fontos ember gondol fontosnak. Tehát mindenképpen érdemes ismerni és nem csak kommentárokból, recenziókból elcsípni a lényegét. Persze, mi a lényege? Én csak azt tudom elmondani, hogy számomra mi.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy én a Három nemzedék és ami utána következik című 1934-es kiadás reprintjét olvastam. Ez alapján öt terjedelmében és minőségében is eltérő könyvről beszélünk. Utóbbi alapján elmondhatom, hogy az első könyv úgy maradt meg bennem, mint egy szép, de nem túl terjedelmes Széchenyi kompiláció. Szekfű ugyanis folyamatosan Széchenyi idézetekkel operál. Kissé groteszknek is éreztem, hogy maga Szekfű is megemlíti, hogy nem ez a legmegfelelőbb, pontosabban talán legolvasóbarátabb, része munkájának. Igaz nem azért amiért én annak tartom (vagyis mert nem Széchenyit akartam olvasni, hanem Szekfűt):

„Elismerem, nem kellemes és nem szórakoztató ez idézeteken végigtekinteni. Olvasásuk magyar lélekre szenvedés, mert szenvedést okoz a könyörtelen igazmondás, a szív zugaiban húzódó szenvedélyeknek napvilágra vonszolása az önismerettől irtozó emberi természetnek.”

Szekfű nem más céllal írja a Három nemzedéket, minthogy felkutassa a Trianonhoz vezető okokat. Kicsit pontosabban, a világháborúba torkolló magyar történet (melynek esetünkben a dualizmus ad keretet) három kataklizmatikus eseménnyel találja szembe magát: maga a világháború, a háborút követő forradalmak és az utóbbiakat követő trianoni béke. Ezen három, már önmagában is rendkívül összetett, eseménysor jelenti a magyar államiság számára azt a mélypontot, melynek magyarázatát olvashatjuk a Három nemzedékben.

Szekfű tehát Széchenyi Istvánnal indít. Széchenyi személyét és politikai programját tekinti olyan alapnak, amely tiszta, amelyre fel lehetett (ld. kiegyezés) és megint fel lehetne építeni egy modern Magyarországot.  Visszafele haladva az időben Széchenyiben és az első liberális nemzedékben találja meg a még nem elfajzott politikus idáját. Igaz, Széchenyi sok esetben már a saját korában sem volt megértett, de a későbbiekben hivatkozási pontként szolgáló személyként tűnik fel a leendő liberális nemzedékek számára. Ahogyan Szekfű az első könyvben tárgyalt Széchenyi program alapjait veszi, melyek közül a legfontosabbak a magyar nemzeti bűnök leírása és azok kiirtásának kívánalma, valamint a közjogi és nemzetiségi kérdés, mint két sarkalatos téma, bemutatása, láthatjuk, hogy saját módszerét analógiába állítja az általa interpretált Szécshenyi-féle program egyes elemeivel.

Ahogyan Széchenyi programját Szekfű felfejti az olvasó előtt, úgy válik egyre egyértelműbbé a két személy közti hasonlóság. Mind a kettejük racionális kritikával illeti nemzetét. Széchenyi azért, hogy a magyar nemzeti fejlődés holisztikussága az általa kritizált nemzeti sajátosságok nélkül valósuljon meg. Míg Szekfű egy kevésbé elegáns pozícióból bírál; a magyar államiságot ért nagy tragédiák után historizálva mutatja be az egyes nemzedékek változását (a Széchényi-féle alaptól való egyre távolódást), melyek végső soron Trianonhoz vezettek. Mindez a liberalizmus bírálatát jelenti Széchenyi konzervatív, pontosabban fontolva haladó programjával szemben.

A magyar liberalizmus első generációja teremti meg a kiegyezés feltételeit és magának a dualisztikus államberendezkedésnek az alapjait. Ez nem más, mint Széchenyi gondolatának megvalósulása: egy a Habsburg Monarchián belüli független Magyarország. A magyar nemesi nemzet, mely Széchenyi korára kitágul és modern tartalommal töltődik, és a Habsburgok közti több évszázados csatározásoknak a dualizmus intézményesült valójában történő szintetizálása gyakorlatilag lezárja a korábbi küzdelmekkel jellemezhető korszakot. Hogy mindez mégsem tudott kiteljesedni abban az értelemben, hogy hosszútávon fenn is maradjon (vagyis ne vezessen egy jellegében Trianonhoz hasonlító katasztrófához), annak oka első sorban a három egymást követő liberális nemzedék eltorzulása. Mindezzel párhuzamosan a közjogi ellenzékiségből fakadó problémák is jelentkeztek, azonban a dualizmus időszakát a második és harmadik nemzedékek egyre jobban csak külsőségeiben Széchenyit idéző világa jellemzi. A közjogi ellenzékiség térnyerése gyakorlatilag Kossuth műve, ő az a politikus, aki kiszakadva a magyar mindennapok valóságából külföldről kívánja 1849 politikáját tovább folytatni. Szekfű munkájának talán ez a része a legeredetibb számomra. Ekkor mutat rá arra, hogy az 1848-49-es események örökösei közül a ’49-es Kossuth-féle függetlenségi politikusok kisajátítják ’48 szimbólumát maguknak („nem engedünk a ’48-ból”), holott ’48 valójában Széchenyi programját és a kiegyezés programját jelenti.

A másik kardinális probléma a nemzetiségi kérdés. Szekfű a Trianont követő kisebbségi magyarságot ért államnemzeti támadások fényében felmenti azon magyar törekvéseket és intézkedéseket, melyek a dualizmus korszakában a nem magyar nyelvű polgárok irányába, elsősorban az államnyelv kérdésében, megnyilvánultak (pl. Lex Apponyi). Ugyanakkor elítéli azon gyakorlatilag délibábos liberális nemzeti ábrándokat, melyeket elsősorban Beksics Gusztáv képviselt. Utóbbi nem reális viszonyokból kiindult interpretációk során nem lehetett a nemzetiségi kérdést megfelelően értelmezni az által, hogy a már Széchenyi révén is emlegetett negatív nemzeti karakterek keretében táplált hangulat alakult ki.

A zsidóság számarányának XIX. századi nagyarányú és gyors ütemű növekedésére helyezve a hangsúlyt, Szekfű szintén megragadja az alkalmat, hogy a liberalizmus ellen emelje fel szavát. A liberális politika eredménye, ugyanis a nagyarányú zsidó térfoglalás Magyarországon az által, hogy az emancipáció nem járt együtt a bevándorlási szabályok szigorításával, ahogyan egyes konzervatív erők (de még maga Deák Ferenc is) sürgették. Az elvi liberalizmust tartja felelősnek Szekfű ezen törvény elmaradásáért. A megnövekedett számú magyarországi zsidóság pedig kihasználva a fellendülő gazdaságot vidéki létformáját hamar urbánussá változtatta. A városok, mint a kapitalisztikus vállalkozások origóinak (Szekfű különös tekintettel foglalkozik e szempontból a megszülető Budapesttel), kulturális életében ennek következtében a zsidóság válik dominánssá.

Nem kívánom részletekbe menően elemezni a Három nemzedéket, csupán az általam fontosnak vélt részekre kívánom felhívni a figyelmet (így nem esik szó a kétféle magyar lelki alkatról sem, mely külön posztot érdemelne Szekfű munkássága keretében). Azonban nem tekinthetünk el még egy téma érintésétől. Nevezetesen, az Ötödik könyvtől. Ahogyan említettem a Három nemzedék alapvetően a Trianont megelőző korról szól. Az 1934-ben újra kiadott munka azonban több ennél. Az újonnan megszületett Ötödik könyv által a cím Három nemzedékről a Három nemzedék és ami utána következikre módosult. Szekfű, munkája ezen részében, a Trianon óta eltelt időszakot vizsgálja, melyre a sokat citált neobarokk jelzőt alkalmazza. A neobarokk kifejezéssel a harmadik liberális nemzedéket követő negyedik nemzedék elmaradását kívánja érzékeltetni. Vagyis azt, hogy az elvi liberalizmust követő politikusaink azon nagy állami és nemzeti katasztrófa után sem voltak képesek gyakorlati megújulásra, amit a forradalmak és Trianon jelentett. Ezen záró részben Szekfű a korábban is tárgyalt kérdések mellett olyan új témákat vet fel, mint a földkérdés, a magyarországi felekezeti különbségek, vagy a „nemzedékprobléma”. Érződik a közel másfél évtized elteltével újrakezdett téma tárgyalása kapcsán a témához való hozzáállás változása, ill. az egyes problémák újszerűségéből fakadó tudományos érdeklődés szociológusabbá válása a korábbi leíróbb jellegű társadalmi elemzésekhez képest..

A kötet záró részében találkozunk egy esetleges megoldási javaslatnál tágabb problémakezelési móddal, melyben Szekfű két lehetőséget vázol fel. A kismagyar út és nagymagyar út közül egyértelműen, mint felelős és gondolkodó, a közösségéért tenni vágyó egyén, az utóbbi lehet járható út. Szekfű, aki maga is megtapasztalhatta pályája elején, mit jelent a gondolkodásbeli generációs ellentét és feszültség, nem feledve fiatalabb kori tapasztalatait, pályafutása és szellemi alkotóképessége teljességében áll ki a fiatal generációk mellett.

A Három nemzedék megszületését követően a két világháború közötti korszak egyik meghatározó szellemi termékévé vált. A huszas, harmincas évek történelmi tudatát nagyban befolyásoló munka méltán lett Szekfű egyik legnépszerűbbje. Olvasmányossága a szerző sajátja, témaválasztása aktuális, terjedelme megfelelő. A Trianont követő konzervatív állami-társadalmi berendezkedés és ezzel párhuzamosan a korábbi állami és társadalmi viszonyok konzervatív kritikáját megfogalmazó Szekfű tehát természetes módon találtak egymásra. Ugyanakkor, a  változatlanságot látva Szekfű munkája későbbi kiadása során kiterjesztette konzervatív kritikáját saját korára is. A reformkortól az 1930-as évekig terjedő bő évszázad magyar történetét 1920-ban, illetve 1934-ben Szekfű Gyula vajon csak a Három nemzedékben (illetve a Három nemzedék és ami utána következikben) meglévő súlypontokkal, előítéletekkel és jellemzőkkel írhatta meg? A választ nem tudjuk, azt viszont igen, hogy végülis milyen szempont szerint született meg hivatkozott történelmi esszéje. Aki ennél többre kiváncsi, vegye le a polcról és olvassa el. Megéri.