„-Az emberünk megírja a művét, felhasználja a forrásokból, ami kell neki, aztán mindent eléget. Elvégre történész.
Uri bólintott. Így szoktak történelmet írni.”
A fenti idézet Spiró György Fogság című regényéből származik. Érdekes elgondolás, melyben visszaköszön a korábbi posztban kifejteni kívánt gondolatom: a történelmet bizony legyártják, megkonstruálják. Nagy öröm ez tehát számomra, hiszen citálhatok neves írót, méghozzá burkolózva.
Persze egy húsz-huszonegyedik század fordulóján született regény történelemről szóló tétele, mely a regény idejét tekintve valamikor az első században hangzik el, nem lenne perdöntő mindezzel kapcsolatban. Ugyanakkor igen érzékletesen és sokkolóan mutat rá arra, hogy hogyan is értelmezi a történelem megírását, létrejöttét egy író a huszadik század végén, a huszonegyedik elején, a kétezer évvel korábban játszódó regényébe ültetve. Azért boncolgassunk ettől kicsit elvonatkoztatva…
Ennek a bejegyzésnek az lenne a lényege, hogy a forrásainkból még a ma gyakorló történészei is sokszor csak azt használják fel, ami kell nekik. Ezt mind saját és nem saját tapasztalataim alapján állítom. Felvetődik tehát a kérdés, hogy azt a történészt, aki így jár el, nevezhetjük-e egyáltalán történésznek? Minden bizonnyal sokan meg vannak győződve arról, hogy nem, míg mások, hogy igen. S bár nincs a zsebemben a bölcsek köve és a történész-hitelesítő méterrudat is elvesztettem, azt azért megosztanám veletek, hogy szerintem nyugodtan hívhatjuk az így eljárókat is történészeknek.
Az ilyen jellegű szelekciót azonban úgy kell elképzelni, hogy azok közül a források közül, amivel az adott történész általában és a legtöbbet dolgozik (lett légyen írott-íratlan, eredetei dokumentum-mikrofilm, vagy mondjuk memoár és társai, stb.) már ránézésre meg tudja mondani, hogy releváns-e vagy sem. Ha nem, akkor megyünk szépen tovább, esetleg lapozunk, fejezetet ugrunk, hiszen van mit olvasni és a leadási határidőt is tartani kell a kiadó, vagy végzős bölcsészek esetén a tanulmányi osztály és egyéb intézményesült kizsákmányoló szervezetek felé. A kiadók szerepére egy-egy új munka születésében egyébként Keith Jenkins is felhívja a figyelmet Re-Thinking History című ma már klasszikusnak számító értekezésében. Nem elsősorban a lustaság tehát a válogatás elsődleges szempontja, bár valószínűleg ezt sem lehet kizárni. A legvalószínűbbnek számomra a kettő ötvözete tűnik (külső nyomás és belső fék), de arányokat ne kérdezzetek… Amennyiben van más szelekciós faktor és szeretnétek, hogy egy szép tipológiát állítsunk össze a témakörben, akkor nyugodtan írjátok be ötleteiteket kommentbe.
Azért nem árt tudatosítani, hogy a történeti munkák megszületése után a szerzők általában nem semmisítik meg forrásaikat. Tisztelet a kivételnek!