Múlt és történelem nem azonos fogalmak. Mégis sokan értik a két kifejezésen ugyanazt, ami nem meglepő, hiszen sokan, még a történészek közül is, a múltat úgy kívánják bemutatni, ahogyan az volt. A historiográfia Leopold von Ranke nevéhez köti a múlt ábrázolását úgy „ahogyan valójában történt”. Ez a fajta fogalmi azonosítás (a múlt egyenlő a történelemmel és viszont) azonban nem elvetendő, különösen nem lebecsülendő, mindazonáltal egy több évtizede meghaladott értelmezése a történelemről való gondolkodásnak.

Tegyük fel, hogy az elmúlt öt percem történetét kívánom történelmi igénnyel megírni. Eltekintve attól a kérdéstől, hogy mi értelme van egy ember jelentől az időben visszafelé számított öt percének „történelmi igényű” feldolgozására, azt mondhatjuk, hogy csak rajtunk, azaz a történészen, múlik, hogy ez a mű 28 oldalas lábjegyzetelt monográfia, avagy három kötetes mestermunka lesz-e. Tételezzük fel, hogy három perccel ezelőtt megálltam a piros lámpánál az egyik útkereszteződésnél. A történelmi tény az, hogy megálltam – véljük. De csak akkor, ha ezt kívánom „történelmi tényként” interpretálni. Ha azonban nem arra helyezem a hangsúlyt, hogy én álltam meg, hanem arra, hogy a piros lámpa állított meg, máris más értelmet adhatunk elmúlt öt percem történésének, azaz történelmének. Míg az első esetben úgy írom meg a „történelmet”, úgy interpretálom a „történelmi tényeket”, hogy az egyéni döntést kihangsúlyozva állítok valamit és ezáltal a közösségen belül létező egyénnek engedek teret a történelmi értekezés lapjain, addig a második példánál már a külső körülményeknek történő megfelelni vágyás, egyfajta külső kényszer miatt – a piros lámpánál illik megállni –, a közösségi gondolat kerül kihangsúlyozásra. És még ezernyi más módon interpretálhatjuk úgy ezt az egyszerű "történelmi tényt”, hogy igaz legyen.

Persze, mondhatnánk kritikával illetve a fenti gondolatot, hogy a történész feladata a múlt több szempontból való bemutatása kell, hogy legyen. Való igaz, nem árt, ha egy-egy eseményt, folyamatot, személyt, stb. (ismerős, jól megszokott történelmi fogalmi hálóba tartozó gondolati egységeket) több nézőpontból ismerünk meg, avagy ismertetünk meg. Ennek belátása nem lehet vita tárgya, mint ahogy az sem, hogy ha mindezt elfogadjuk, akkor elfogadjuk azt is, hogy a múltat egynél többféleképpen lehet és tudjuk értelmezni. Vagyis nem csak és kizárólag egy és egyetlen egy történelmi igazság van, hanem annyi, ahányat akarunk, ahányat teremtünk, ahányat megírunk (legyen 28 oldalas monográfia, avagy háromkötetes mű).

Vagyis a múlt történelemként való ábrázolása nem rekonstrukció, hanem sokkal inkább konstrukció. A múltat nem úgy alkotjuk újra, ahogyan az volt, hanem úgy, ahogyan azt mi, a történész, képességeink alapján tudjuk, szeszélyeink által akarjuk, és ahogyan az ideológiáink engedik. Még a legutóbb elmúlt öt percemet sem tudom rekonstruálni; meddig bontsam le az időt? Másodpercekre? Ezredmásodpercekre? Mikor, mit gondoltam? Óhatatlanul szelektálni fogunk a „történelmi tények” közül, és ha már szelektálunk, akkor nem tudjuk újrateremteni a múltat úgy, ahogyan az volt. Csak a saját nézőpontunkat tudjuk megkonstruálni.