A történelmi tudat alakulásában olyan tényezők kapnak elsősorban szerepet, melyek során a befogadó egyén találkozik a múltbeliség megemlítésével, ill. múltbeli események, személyek, stb. ábrázolásával, megítélésével. Röviden, amikor szocializációja során találkozik a múlttal, kicsit pontosabban a múltnak vélt, tanított történelemmel. Nagy valószínűséggel a mai gyerekek – amennyiben nem számítjuk a családi legendákat vagy a két-három generációra visszatekintő, szintén a család múltjához kapcsolódó, történeteket – az intézményes oktatás keretein belül találkoznak mindezen jelenségekkel, méghozzá az általános iskola ötödik osztályában először oly mértékben, hogy az már az intézményesülésből fakadó szervezettség hiánya nélkül nem is lehetne megvalósítható. Ekkor kezdődik a „történeti” szocializációja a körülöttünk élő embereknek. Az hogy Mátyás király jó király, igazságos király még köthető a népmesékhez, viszont ha ezzel a képpel találkozunk az intézményes oktatásban résztvevő gyerekeknél, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a tanári gárda nem megfelelően felkészült abból a szempontból, amit a mai akadémiai történetírás elvárna jelen témakör (Mátyás) oktatása során. Az intézményes oktatás felelőssége abból fakad, hogy a gyerekek azzá lesznek, azzá szocializálódnak, amit megtanítunk nekik (kicsit hasonlóan az „az vagy, amit megeszel” gondolathoz).

Ezen felelősséget, sőt bizonyos értelemben manipulációs hatalmat, már régen felismerték. Csak egy példát említve, a dualizmus időszakában személyeskedésig menő vita folyt arról a kérdésről, hogy a történelem tanítására fordított időkeret és a tananyag elrendezése milyen arányban oszoljon meg a „világtörténelemnek” mondott egyetemes és a magyar „nemzeti” történelem között. Nemcsak a tanításra fordított idő, tehát mennyiségi, hanem a tananyag elrendezésére, vagyis, minőségi szempontú ellentétről beszélhetünk. Azaz az egyetemes történelem és a magyar történelem egymáshoz való viszonyának megítélésében megnyilvánuló ellentétekben is kulminált a vita. A történelem, mint tantárgy, tanításának célja azonban nem jelentett nézetkülönbséget a két fél között. A történelmet elsősorban példatárnak tekintették – a korabeli minisztériumi rendelkezés ellenére – mely a historia magistra vite szellemében az ifjúság oktatásán túl a nevelést is kell, hogy szolgálja (utóbbi azonban már központi elvárás is). A nevelési kérdés elsősorban a hazaszeretet érzésének megteremtését, a magyar nemzettel való azonosulást jelentette. A történelem ezen céljai a tantervben és az azt kiegészítő utasításokban is megjelennek, azonban a nemzeti történelem irányába való elmozdulást szorgalmazók úgy érveltek, hogy a nemzeti történelemnek ezen oktatási-nevelési célok elérése érdekében mindenképpen a magyar történelmet és annak nemzeti hőseit kell a középpontba állítani a mennyiségileg egyetemes irányba eltolódott történelemoktatás helyett.

Már a hetvenes évekből – mely a későbbi vita csúcspontjához képest előjátéknak tekinthető – kimutatható a nemzeti történelem és a világtörténelem tananyagbeli eloszlása közti problematika. A vita ezen kezdeti szakaszában a nemzeti történelem fokozottabb megjelenését követelők helyett még a világtörténelem és a magyar történelem, korábbiakhoz képest, integratívabb bemutatását hangsúlyozók dominálnak. Szőke Endre fogalmazza meg, hogy „nincsenek földerítve történelmünkben a kölcsönzések s visszahatások nagyban szereplő tényei; hiányzik intézményeinknek, nevezetesebb átalakulásainknak összehasonlítása a más nemzetekéivel; szóval történelmünk nincs beillesztve az egyetemes történelembe; s így magunkat szigeteltük el eddig a többi nemzetektől”.[1] Emellett azt is kifejti, hogy eredményes legyen a történelemoktatás „vetkezzünk ki minden párt-, minden vallás- és minden nemzetbeli részrehajlásból, mely éles látásunkat talán első sorban eltompítja s a csalódások tömkelegébe vezet!”[2] Szőke tehát a világtörténelem primátusára teszi a hangsúlyt; a „haza” vonatkozásban, pedig a nemzeti, párt és vallási elfogultság levetkőzését tartja kívánatosnak (többek között a nemzeti részrehajlás okán bírája Horváth Mihály tankönyvét). Nemcsak utóbbiak okán, hanem a többi álláspontokhoz képest is egy viszonylag modern szemléletet tulajdoníthatunk Szőkének a történelemoktatás megítélése kapcsán.

Az 1879-es tantervvel a nyolcvanas években elégedetlen hangok megfogalmazói között találjuk Sebestyén Gyulát, aki nyíltan, de a későbbi magnyilvánulásokhoz képest még mindig gyengéden fogalmazva mondja ki a nemzeti történelem egyetemeshez viszonyított tarthatatlan voltát: „a nemzeti történetre legalább is annyi idő és gond fordíttassék, mint a világtörténetre. Ez utóbbit életbevágó nemzeti érdekeink sürgetően követelik s nincs a neveléstudománynak az a theoriája, a mely ezeket a követeléseket ellenezné s amelynek kedvéért azoknak kielégítését megtagadhatnók.”.[3] Sebestyén fölhívja továbbá a figyelmet arra is, hogy a történelem tanításában „a világtörténet túltengése s ennek következtében a nemzeti történet szerencsétlen összezsugorodása” a legnagyobb „baj”.[4]

Az 1879-es tantervvel a nyolcvanas években elégedetlen hangok megfogalmazói között találjuk Sebestyén Gyulát, aki nyíltan, de a későbbi magnyilvánulásokhoz képest még mindig gyengéden fogalmazva mondja ki a nemzeti történelem egyetemeshez viszonyított tarthatatlan voltát: „a nemzeti történetre legalább is annyi idő és gond fordíttassék, mint a világtörténetre. Ez utóbbit életbevágó nemzeti érdekeink sürgetően követelik s nincs a neveléstudománynak az a theoriája, a mely ezeket a követeléseket ellenezné s amelynek kedvéért azoknak kielégítését megtagadhatnók.”.[5] Sebestyén fölhívja továbbá a figyelmet arra is, hogy a történelem tanításában „a világtörténet túltengése s ennek következtében a nemzeti történet szerencsétlen összezsugorodása” a legnagyobb „baj”.[6]

Szőke és Sebestyén állásfoglalása azonban mind időben, mind hevességében a vita prologusának tekinthető. Felméri Lajos és Török István személyeskedésekig elmenően érvelnek ugyanis a világtörténelem és a magyar történelem tankönyvi fontossága mellett, ill. ellen. A Felméri-Török vita kezdete az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlöny (OKTK) 1883. novemberi számától datálható, amiben Felméri, Török interpretációjában úgy nyilatkozott meg, hogy a gimnáziumokban a világtörténelem tanítására nincsen szükség, míg Török pont az ellentétes állásponton van.[7] A vita Felméri válaszával folytatódott, mely során hangsúlyozta, hogy a történelem tanításának, ahogyan a tanításnak általában, nem az a lényege, hogy a diák „mindenről hallott legyen valamit s hogy esetleg a csillagokon kezdve az ázalagig, Aristotelesen kezdve az utolsó grammatikai kivételig mindenről tudjon pár szót fecsegni.”, ill., hogy „ma a történelmet nem is a történelmi érzékért tanítják, hanem (egynémely szakember szerint [utalás Törökre]) a hist. alapfogalmakért”.[8] Felméri kifogásolja, hogy a magyar történelem megismerésére szánt gimnázium VIII. osztályos tananyag idejét is „a cimberek, teutonok, normannok, szeldsukok és egyéb kalandor népek félig mesés dolgaira vagy Nagy Kanut, Madarász Henrik, Kopasz Károly s más idegen celebritások lélekemelő biographiája betanultatására kell felhasználnunk.”.[9] Német, francia és angol példákra hivatkozva megállapítja, hogy míg az említett népek oktatásában a történelemre fordított idő kétharmada saját történelmük bemutatására szolgál, nálunk „merőben másként van”. Fájlalja, hogy „főgondunk megtanulni más nemzetek aprószentjeinek trivialis dolgait s miattuk nemzeti félisteneinket a sutba dobni”, valamint, hogy a „hazaszeretet fölteszi a mult részletes és lehető alapos ismeretét; a mi tantervünkből azonban az ki van zárva.”, ill. „A Rőtszakállú Frigyesek, Hódító Vilmosok, Rettenthetetlen Jánosok gyakran emlegetett neve mellett a mi rettenthetetlen (Hunyadi) Jánosunké, a Zrínyieké, a Rákóczyaké, iskoláinkban szerényen megvonulnak s lassanként – ha mind így – ásatagokká válnak… Hazai történelmünk tanítása úgy viszonylik a világ történelméhez, mint 1:4.”.[10] Látható tehát, hogy Felméri a hazaszeretet és a nemzeti érzés nem kellő fokozása végett bírálja a világtörténelem tananyagbeli súlyát. Mivel pedig „a tudományok domjában áldoznunk szép; de a nemzeti genius oltára tűzét folyvást ápolnunk: kötelesség” azt javasolja, hogy nemzeti történelmet föl kell szabadítani a „világtörténelmi szolgaság jármából”.[11] Az csupán a cikk végén válik egyértelművé, hogy a nemzeti érzés fokozása miért kívánalom Felméri számára. Szerinte a nemzeti érzület fokozottabb érvényesülése által „a középiskolákban a nemzetiségi aspiratiók és a kosmopolitikus tendenciák lassanként a magyar állam eszméjéhez való erős ragaszkodássá”[12] alakulnak, valamint az ifjúság nemzeti szellemben történő történelmi nevelésének eredményeképpen kívánatos, hogy az ifjú majdan „ne csak élni, de – ha kell – készséggel halni is tudjon”[13] hazájáért.

Felméri részletesen ismertetett cikkére Török nem sokat késlekedett a válasszal, melyben a személyeskedésen túl (Felméri cikke „túlzások és a tárgyhoz nem illő idézetek halmaza”[14]) a korábbi álláspontját annyival egészíti ki, hogy az angol, francia vagy német példát azért nem követhetjük, mert nekünk a nemzeti történelmünk nem esik egybe a világtörténelemmel, míg az említett népeknél nagyobb részt a kettő egyezik.[15] Felméri még egy írást közölt a vita során, melyben ő is korábbi álláspontját ismertette, a korábbinál személyeskedőbb stílusban. Az OKTK szerkesztősége azonban úgy foglalt állást, hogy amíg új érvekkel nem tudnak felsorakozni a felek a vita folytatását a továbbiakban nem publikálják.[16]

A vita hevessége a kilencvenes évekre sokat mérséklődött. Ennek az is köszönhető, hogy a vitát felváltotta az az egyhangú álláspont miszerint a történelem oktatásában a nemzeti szempontnak igenis jobban kell érvényesülnie. A Török képviselte álláspont már nem jelent meg. Schürger Ferenc Felméri szemléletét erősíti meg, hangsúlyozva, hogy „az anyag-megrövidítésnek az egyetemes történelemnek rovására kell eszközöltetnie”.[17] Az egyhangúvá vált vita során azonban számos javaslat hangzik el a végett, hogy hogyan lehetne a világtörténelem és a nemzeti történelem oktatását egyensúlyba hozni. Kardos Albert javaslata szerint a nemzeti nevelés addig nem lesz eredményes, amíg „nemcsak tankönyvírók, hanem tanárok is hozzá nem szoknak az iskolának összes tárgyait, még a legátalánosabb természetű tudományokat is magyar szemmel tekinteni, magyar észjárással fölfogni és magyar nyelvvel megértetni.”.[18] Fest Aladár többször is azon véleményének ad hangot, hogy világtörténeti tankönyvek anyagát nemzeti szempontból kell megrostálni, mert „A történelmi oktatásnak nemzetfentartó – sőt a mi körülményeink között egyenesen nemzetalkotó – hivatása van”.[19] Márki Sándor egyértelműnek veszi, hogy a középiskolákban a magyar történelem fog előtérbe lépni az egyetemes történelem tanításában.[20] Szigethy Lajos pedig az egyetemes történelem oktatása során magyar példákkal él, valamint egyenesen egy hadi szervezet működéséhez hasonlítja a történelem oktatását, melynek jelszava: nemzeti nevelés.[21]

Láthatjuk tehát, hogy az intézményesített oktatás keretén belül a dualizmus korszakában hogyan érveltek a történelem tanítása során a magyar, ill. az egyetemes történelem mellett és ellen. Megjegyzem, hogy a mai egyetemi oktatás során olyan képzésben volt részem, mely fifti-fifti alapon osztotta meg az időkeretet (ó pardon, a szakképzés – milyen hülye szó; különösen bölcsész szak esetén – megszerezhető és meg is szerzendő kreditjeit) a magyar és egyetemes történelmi kurzusok között, ráadásul mindezt úgy hogy A-tól Z-ig elvileg mindent tudni kellett (volna). Kicsit olyan érzésem volt néha, mint ahogyan a jogi karokon tanuló magolós hallgatókat képzelem, bifláznak körülöttem hallgatótársaim. Aztán a vizsgákon meg nem látták a fától az erdőt, ha olyan tanárhoz kerültek, aki rákérdezett arra, hogy jó-jó, de miért...

Kettesszámú személyes megjegyzés pedig a gyakorlótanításomhoz kötődik, mely során vezetőtanárom megnyugtatott, hogyha nem akarok, akkor nem kell a tankönyv szerint haladnom, hanem ugorjak nyugodtan a magyar történeti részhez és azt tanítsam, majd ő ellesz a százéves háborúval a 10. B-ben és különben is ezt miért kell magyar iskolában tanítani.

A tudás hatalom. Megmondani, hogy mi legyen a tudás még ennél is nagyobb hatalom.

A hivatkozások mind az Országos Középtanodai Tanáregyesület Közlönyből, 1882-től Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönyéből valók.